- Vannak olyan századok, melyeket ahalhatatlanoknak jobb átaludniuk- helyeselt Mefisztó. Az öröklétben éppen az a jó, bármelyik kor átugorható. Csak alámerülnek egy halandó családba, majd újjászületnek tegnapból a mába. - De mégis, mit kell cserébe tennünk?- kérdezte egyszerre Casanova és Mozart.
- Ó, csekély, amit én kérek. Ha netán az urak megunnák az öröklétet itt, hol szolgálom őket híven, odaát szolgáljanak társaságukkal tovább nekem.
- Pokoli terv- morgott Klausth.
- Csak azt adom, mi lényegem- mordult rá fojtott hangon Mefisztó, majd maga elé vigyorogva suttogta: Hogy őszinte legyek, bár nem tudják, de teszik, itt a földön is, pokoli tervemet. Nos, uram, ön választ, várom a választ!- tette hozzá immár
fennhangon.
- Én bizony meg nem unom, részemről áll az alku uram- mondta az olasz.
- Mit nekem az odaát ha halhatatlan vagyok, én mindig itt maradok- tette hozzá a muzsikus.- Egyet még uraim, csak a rend kedvéért, ha aláírnák a kontraktust- szólalt meg Mefisztó elégedetten
- …hozzak tust?- kérdezte Casanova.
- Ne, ne, az Istenért ! Brrrr mit is mondok!
Csak egy-egy cseppnyi vért, ha ejtenének a papír felett, s a szerződés máris megköttetett.Mefisztó felvett egy papírvágó kést az asztalról és megvágta először Casanova, majd Mozart ujját, s a vércseppekkel megpecsételte a szerződést. Ekkor váratlanul Klausth is előlépett a sötétből, és ujját nyújtotta. Mefisztó kérdőn és értetlenül nézett rá.

- De hát te most szabadultál!
- De én újra szerződni akarok!
- Ezt már az ördög se érti: itt a fej a farok?
- Döntöttem: maradok! Megnézek néhány újabb évszázadot.
- Ahogy akarod – vonta meg vállát Mefisztó, és Klausth vérét is a szerződésre cseppentette.
- Nos, uraim: au revoir mára, látjuk egymást nemsokára- hajolt meg feléjük, majd a szokásos módon füstté vált és a kéményen keresztül távozott.